Só mi só

Egy péntek délelőtt kedvesség árasztotta el a bolt utcáját. Már reggel beérkezve láttam, hogy épp a kirakatom előtt egy csodás piros-fehér Mini parkol. Kedvenc autóm.
Fél óra múlva arra kaptam fel a fejemet, hogy egy közeledő férfihang jókedvűen, aranyosan köszönget mindenkinek, meg-megáll, pár barátságos szót vált, majd megint szép napot kíván ennek-annak. A bolt mélyén is éreztem, ahogy a nyomában felsugárzott a környék. Majd a nyitva hagyott ajtómon váratlanul belépett a hang gazdája is. Kedves, szerény és okos. Többet nem mondhatok.
Igyekeztem megtámasztani az állam, hogy le ne essen a meglepetéstől. Neki nem nagyon van, mégis arckarektológusokat zavarba ejtő jellem hordozója lehet.
Kicsit sugárzott nekem is, mondott néhány okos szót,vagy tán inkább bölcset, szerényet, vásárolt, végül jókedvet hagyott maga után.
Később mesélték a szomszédaim, hogy néhány hetente erre jár, és nem csak a helyben lakókkal ilyen, évek óta beköszön mindegyiküknek, noha nem is ügyfelük, vevőjük, ha meg épp nem néznek oda, akkor üdvözlésként kisautójával bevillog nekik a kirakaton.
Az én napomat mindenesetre megszépítette.

A közéleti show-műsorban a hülye szerepét osztották rá. Évek óta jól adja.