A közeli lakberendezési boltosnő harminc éve zárkózottan létezik az utcában, mindenkivel jóban van, messziről, de nem közeledik senkihez. Engem nemcsak megtanított díszcsomagolni, de minap - a környékbeli őslakók csodálkozására - bejött a boltomba megkérdezni, hogy vagyok. Pedig mi se tudunk igazán beszélgetni semmiről.
A tévés beszokni látszik hozzám, múlt héten is szórta kedvessége napsugarait.
A napokban díjcsomagot akartam váltani a mobilszolgáltatómnál, bár azt se tudtam, hogy a tavalyi munkahelyem flottájából való kilépés után hová kerültem, a számlák némán hallgattak erről. A fiókvezető diszkréten szólt, hogy csak ne akarjak váltani, mert még mindig annak a cégnek a másodperc-alapú csomagjában vagyok. Megértettem, hogy ő nem vett ki belőle, azután, hogy annak idején megtudta, milyen boltot nyitottam. Tetszik neki, pedig sose járt nálam.
A héten bejött a boltba egy 93 éves néni. Nincs senkije, túlélt mindenkit. 1917-től... ráadásul zsidó. Átvonult rajta a XX. század, és néhány orosz katona, majd alaposan belekóstolhatott a XXI. századba is.
Nincs komoly baja, a legnagyobb változás, amit magán észlelt, hogy a régi 174 centijéről összement 155-re. Megmutatta, milyen tornagyakorlatokat végez minden reggel 60 percig, hát mondhatom, magasabbra tudja emelni a lábát nálam.
Négy nyelven beszél, és ahogy mesélte, aznap is kijavított egy adás-vételi szerződést, szóval "okos".
Kérdeztem, mi a hosszú élete titka? Szerinte az, hogy a három udvarlójából egyik nem vette el, a másik kettőhöz pedig ő nem ment hozzá.
Mesélt a hatvanas évekbeli londoni tanulmányútjáról, arról, hogy most lakáskiadásból él, és hogy a családja minden tagja túlélte a holokausztot. Nekem idegennek mesélt, mesélt...
Mikor ott tartott, hogy másnap lesz a születésnapja, meghívtam egy csésze teára. Felült a bárpulthoz és tovább mesélt.
Talán én vagyok az egyetlen, aki felköszöntötte.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése